Ravatalban párzó

amikor azt hittem hogy
beleástam már valamit földembe
mert azt hittem én
emeltem magamnak egy álcát
polcomat díszítve
harcomat kilesve
kerestem a legmegfelelőbb tervet:
mely' fog kisorsolni egy percet?
öleltem valamit csöndem rejtekén
most már
semmit nem rejtek én —
bár mindenem gyönge birtoklás
bár igazán nem is lehet a hiányt
bár létezne az a felpanaszolt fertő
és a bárka alatt tenger nem pedig
az az iszonyatosan pezsgő
önmagában párzó vérözön:
ebbe fúlva köszöntöm
és köszönöm magamnak
ezt a gyönyörű árkot melyet valóban
beleástam rég halott földembe

Átdolgozott kiadás

Alcím
szeretnék elmesélni egy történetet
egy történetet szeretnék elmesélni
elmesélni egy történetet szeretnék

Mottó
hogy oda nem illeszkedik pontosan
nem jelenti, hogy odaillenék

A megfeszítés
a gerince az egésznek
egy izgága mozzanat volna, mely a belső csendből
vágott keresztül a tudatlanság tébolyán
mert ez lett képződménye annak a közönyös percnek
mely a homokórát szép lassan fényesre csiszolta
asszociációk nélkül

Egy reménykedő rész következik
nem egészen én irányítom

Cáfolat és érvek
keserves a mosoly lélektelenítése
és hogy a varázsos lényegből is
csak kislányok deflorálását hámozom ki
jó szívvel, szerelmesen,
szomorú ez, mert
vakság még nem nyűgöz

Katarzis egy új izgalom margójára
sosem láttam de két nap
bukkant fel a messzeségben, hogy
elborítsa mámorral az egész kitikkadt horizontot

Végefőcím
nem szeretném tudni, mi közöm az egészhez,
ha megtalállak végül,
te sem menekülhetsz aztán
te sem körözhetsz, mint drága börtönőr
lelkem kívánt celláját védvén
neveddel tapétáznám könnyű fogságom újra és ismét
szűnjön szörnyű szabadság!
végleg

Hamvak tűnnek

tüzes tócsa véres sár
könnyed csillag lázban ég
rátok úgyis mámor vár
beterít a könnyes lég

elveszik mi féltő hűs
lángot látva mást ígér
csontot tör és csendet fűz
nyújtózik s csak testig ér

keress benne három bükk
teremtve is kereshess
lármás halál rajtad függ
igazodj hogy szerethess

The Dillinger Escape Plan turné kiegészülve The Ocean-nel

Az október 13.-ai The Dillinger Escape Plan + Cancer Bats-koncert már eleve ígéretesnek volt mondható, viszont a hozzájuk harmadikként csatlakozó csapat kiléte csak még izgalmasabbá tette az amúgy sem gyenge felhozatalt: nem kisebb zenekar emeli ugyanis jelenlétével az este fényét, mint a post-metal színtér egyik vezető zenekara, a Németországból származó The Ocean!

Ugyan idén júniusban már volt alkalmuk élőben is prezentálni számunkra legfrissebb, egy két részes koncepció első részét jelentő albumuk minden eddiginél dallamosabb és könnyebben befogadható zenéjét, de programjuk felidézése, az élményben való ismételt részesülés valószínűleg sokunknak nem fog nehezére esni. Fél éve a Precambrian-hez viszonyítva még kevésbé maradandóként értékeltem a Heliocentric-et, hiányolva róla előbbi lemez eklektikus és sokszori belemélyedést igénylő voltát, mára azonban örömmel jelenthetem, hogy paradox módon az újabb és újabb hallgatások bizonyítják az idei dalcsokor maradandó és igényes zeneiségét, valamint az új énekes, Loic Rossetti csatasorba állítása is okos döntésnek bizonyult mostanra, tiszta énekhangjával egyáltalán nem vetette vissza zenéjük komplex élét, katarzisképző hangáradatát.

Hamarosan napvilágot lát a második része is a keresztény vallás világnézeti visszásságainak kiemelését témájául választó két fejezetre bontott zenei produktumnak, az új album dalcímei már most megtekinthetők alább, az anyag milyenségéről pedig ez év novemberétől saját fülünkkel is meggyőződhetünk.

A káosz éllovasai és a karakán kiállású denevérek mellé most megérkeztek a kísérletező kedvű germánok is, így teljessé téve a sokszínű és mind értelmi, mind érzelmi töltettel jócskán felvértezett est hangulati ambivalenciáját. Ott a helyünk!

The Ocean - Anthropocentric

1. Anthropocentric

2. The Grand Inquisitor I: Karamazov Baseness

3. She Was the Universe

4. For He That Wavereth

5. The Grand Inquisitor II: Roots & Locusts

6. The Grand Inquisitor III: A Tiny grain of Faith

7. Sewers of the Soul

8. Wille Zum Untergang

9. Heaven TV

10. The Almightiness Contradiction

11. The Grand Inquisition IV: Exclusion From Redemption

OneHeadedMan - Winter, Thunder, etc.

A OneHeadedMan-nek ez a bemutatkozó albuma, és bizony már a borítóval és saját magukról közreadott képeikkel próbálnak minket megtéveszteni, elhitetni velünk, hogy érett gondolatokat közvetítő, megfontolt prog metal-ról van szó, szigorúan 30-on túliaknak. Persze ha konstatáljuk a fiatal énekesnő, Markovits Lídia jelenlétét, már sejthetjük, hogy azért lesz itt lendület bőven, meg fiatalos báj, de az jócskán.

Utóbbi leginkább a szövegekben válik kézzelfoghatóvá, a Revenge sorait olvasva például keveseknek jutna eszébe a Bibliáért vagy a Tao tanításaiért nyúlni, hogy további bölcseletekkel gazdagíthassa elméjét. Azért azt nem mondanám, hogy az összes szövegük (amiket természetesen Lídia írt) megmaradna a felesleges személyeskedés és az idegen nyelv engedélyezte alapgondolatok határain belül, a Shine on me például egész aranyos elsőre, sőt másodikra is, meg a Winter, Thunder, Clouds is tetszetős a maga érzékenykedni kívánó, sikeresen mélyebb (persze a felszínnél mélyebb) húrokat megpendítő verbális kivetülésével.

A zene pedig valóban a témázgatós, részletekben elvesző proggie gyönyörködtetés, mely Lídia hol andalító, hol kirobbanó éneke miatt egyszer a Madder Mortem-et idézi (Chosen One), máskor az Annekés The Gathering juthat eszünkbe (minden szám), vagy épp a Cranberries-leányzó Dolores O'Riordan, de aki akarja, egyéb hatásokra is ráismerhet, Uzseka Norbi például (HammerWorld) a Lacuna Coil-lal vont párhuzamot, de én azért ennyire nem akarom bántani őket. Ez egyébként nagy szívfájdalmam, hiszen elhatároztam, ettől a kritikától kezdve egyszerre leszek Dolák-Saly és Bali Dávid (Hammer): szigorú, ámde kacagtató; de jó szívvel nem kötnék a OneHeadedMan kellemes kis muzsikájába, ugyanis kezdetnek ez egészen ígéretes. A szövegeken azért van még mit finomítani, én például azt sem venném rossz néven, ha magyarul kísérleteznének egy-két személyesebb, sablonmentes sorral, de majd ők meglátják, miként lesz a legjobb.

Mindenesetre remélem, ha Lídiára rátalál a boldogság, együttese nem fogja a Gyöngyvér példáját követni, hehe. De itt azért a poposodás veszélye kevéssé is áll fenn; az összetett részek, fogós dallamok mellett a keményebb zenei közeg hagyományainak ápolására is gondot fordítanak, de tekintve hogy a gitáros-szintis Tóth András Dániel például Tóth Gergő (Blind Myself) öccse, ezen nincs is mit csodálkozni.

És igen, a nyitó szám alapján bátran javasolhatom: mosolyogj bátran, Lídia!

Csejtey - The Unnameable

Habár a frontember vezetéknevéről elnevezett bandák esetén eddigi ismereteink alapján könnyen valamilyen régi motorosokból verbuválódott hard/heavy csapatra asszociálhatunk, ezúttal másról van szó.

Csejtey Zoltán a Sear Bliss-ből lehetett ismerős sokunknak eddig (a '90-es évek elején énekelt ott két évig, illetve két évig dobolt is), valamint a death metal-os Extreme Deformity-ben is hallatta a hangját, szintén az előző évtized derekán.

Jelen csapat még a saját projektjeként indult még 2002-ben, de ekkor még nem kerültek kiadásra nótái, aktívvá néhány év múlva vált, immáron az underground körökben népszerű Ater Tenebrae-s és Witchraft-os Noctis-szal kiegészülve, valamint testvéreit, Gyulát (Embers-dobok) és Csabát (bizonyos időközönként Sear Bliss-gitáros, jelenleg ismét hallható Nagy András bandájában) is sikerült csatasorba állítania, így szinte családi vállalkozásukként tekinthettek erre a bandára. Ugyan azóta mindkét másik Csejtey távozott az együttesből, és helyüket Athar (gitár) és Khrul (dobok) vette át, ezt a három számos demot még azért az előző felállás rögzítette 2009 végén.

Még zenei világuk, szövegeik fő inspirációját is megnevezték H. P. Lovecraft műveinek kiemelésével, és már a borító is ezt a fantasy által befolyásolt, kozmikus világot kívánja ábrázolni. Bizonyosrészt hasonlatosságokat vonhat ez a Sear Bliss és közéjük, hiszen ott is egyfajta magasztos, földöntúli hangulatot ismerhettünk meg, hasonló vokállal és emelkedett témákkal, bár a harsona hatásosságát, egyediségét is felhasználva (mellékesen tenném hozzá, hogy az új SB-felállásban Bruszel Balázs hallható már trombitán). Itt utóbbival nem találkozhatunk, de a különösebb fantáziavilágokba való barangolás, egyúttal a csillagok közt szárnyaló dallamok prezentálása sikeresnek mondható. Főként a második, The Unnameable című szerzemény főtémájáért tudok lelkesedni, igazán egyedinek és színvonalasnak mondható ez a dal maga is, de a másik kettőnél még azért kiforratlanságot érzek, a dalok kiemelkedőnek (még) sajnos nem igen nevezhetőek; átlagos, hol gyorsabb, hol kimértebb black metal tételek ezek.

Az újabb tagok érkezése miatt azonban semmiben sem lehetünk biztosak egyelőre, a jövőben fog elválni, sikerül-e eddigi életműveikbe méltón illeszkedő újabb fejezetként elkönyvelniük ezt a formációt.

A néven azért tényleg változtathatnának, nekem legalábbis furcsa lenne ez a megnevezés úgy, hogy egyedül Zoltán van közülük a tagok között. Vagy rakjanak a végére egy "rock band" címkét, és kezdjenek nosztalgiaturnékba, hehe.

Na de viccet félretéve, a címadó nótáért érdemes lesz egyszer-kétszer elővenni ezt a rövidke anyagot is, de még kíváncsian várom, legközelebb sikerül-e nyersebb, sajátos világú black metal-jukat egy magasabb szintre fejleszteni.

Funebre - Hail Hunderground! Vol. 2.

A Funebre két éve adta ki debütáló nagylemezét Indictment about the world of men címmel, és ott Khrul már bebizonyította, hogy lehet neki akárhány projektje is, az ellaposodás, pláne az egy adott zenei keretek közé való beszűkülés veszélye egyáltalán nem fenyegeti őt. Bár a számomra legkedvesebb kezdeményezése még mindig az Avar nevéhez köthető melankolikus, költői ambient muzsikája.
Viszont a Funebre fagyos, északi black metalja is közel áll szívemhez, így örömmel fogadtam legújabb, kétszámos "split" albumát (amelyet ők split helyett az együttműködés címszóval illetnek), melyen a honi underground színtér prominens képviselőivel szövetkezett, hogy együtt emeljék magasra a nordikus riffelésű, zord fekete fém zászlaját.
Már az Indictment... óta megjelent egy valódi split lemez a Funebre részvételével Fantomania II címmel, ott a Dög, a Drünken Bastards, a Ravendark's Monarchal Canticle és a Sacrificial Dagger voltak partnerei a sötétebb zenék prezentálása terén.
Itt az első számban az Aetherius Obscuritas-vokalista Arkhorrl társult be hozzá, hogy All My Sins Forgive címmel tárjanak elénk egy gyorsabb irányú, David Smith White költeményén alapuló hagyományos megközelítésű black nótát. Lendületes, a műfaj kereteit nem túlzottan feszegető tételről van szó, és inkább a lemez második szerzeményét nevezném izgalmasabbnak, változatosnak, melyben a Vorkuta-énekes Blizzard hangját hallhatjuk, a dal címe pedig Advent of the Seven Curst Signs.
Ez egy szerkezetileg és hangulatilag is jóval tartalmasabb szám, mely felépítését tekintve a lassabb, depresszívebb témák felől közelít, hogy bizonyítsa, a hazai black metal egyáltalán nem marad el a nemzetközi átlag mögött. Főként itt is északi ihletésű dallamok jutnak szerephez, mely egyaránt elidegenítő és borzongató hatással lehet az óvatlan látogatóra.
Viszont egy kicsivel több egyediséget, sajátos megközelítést szívesen vennék a jövőben, mert egyelőre a becsülendő kezdeményezés tényén és a műfajhoz való lojalitáson túl nem nevezném maradandónak ezt a fajta összhatást.
De csak így tovább, előre!