Katatonia

Habár régóta a kedvenceim közé tartozik, sajnos a március 29.-i Katatonia (és Swallow the Sun) koncerten mégsem lehettem jelen, így úgy gondoltam, legalább a lemezeikkel próbálok vigasztalódni, még ha csak szobám magányában is tehetem. Paradoxnak hangozhat a megnyugvás természete a svédek bánattal jócskán átitatott zenéjével, ám számomra mégis van valamiért egyfajta terápiás jellege az ilyen és ehhez hasonló muzsikáknak, jelentsen ez jót vagy akár rosszat. Talán csak a tudat, hogy mindig van mélyebb és valósabb szintje a keserves életsiratásnak, talán csak merő perverzió, a lényeg, hogy Katatoniáék mindig képesek voltak jelentősen javítani hangulatomon. A '90-es évek elején felbukkanó banda sok pélyatársához (Paradise Lost, Anathema, stb.) hasonlóan a doom/death megalakulásában és népszerűsödésében játszott vitathatatlan szerepet, hozzátéve, hogy azóta nevezett bandák mindegyike hangsúlyos dallamosodási folyamaton esett át, csökkent a hangzásvilág zordabb, metalos éle, növekedett az alternative-nak mondott zenék hatása. Azt nem tisztem eldönteni, hogy az éjsötét hangulatok erőteljes visszaszorulása figyelhető-e meg ezáltal, vagy épp ellenkezőleg, csak immár művészibb, megfontoltabb módon hozva a letargia és keserűség selyemfinom bomlottságát. A kezdeti időszakból számomra az 1996-os Brave Murder Day jelenti a csúcspontot, míg az újkori Katatonia a Viva Emptiness-szel tudott tökéletes elégedettséget kicsalni belőlem és éteri nyugalmat zárni belsőmbe. Utóbbi album egyben szerintem az életmű eddigi csúcspontja, egyaránt magába foglalva a svédek metalosabb, sötét riffekkel terhelt birodalmát és lebegősebb, ürességet árasztó jelenüket (ami a Night is the New Day albumon újra kissé az előbbi felé billent el). Depresszív magábafordultság, elnéptelenedett városok, mélység és áthatolhatatlan üresség - hogy csak az anyag fő jellemzőit soroljam. "Keep it quiet here, I will not tolerate your noise" - énekli Renkse az A Premonition-ben, és ez nagyon jól fejezi ki az egész 'Emptiness hangulatát. Vagy ott a One year from now a teljes megosztottság és szorongás magában hordozásával, esetleg az Omerta a szépséges merengésével. És a várakozás végtelen nyugtalansága...

Amely engem is fogva tart, amíg csak meg nem tapasztalhatom, milyen testközelből átélni a boldogtalanság és zárkózottság általuk prezentált vízióját.

Paddy and the Rats - Rats on board

Ez itt a Paddy and the Rats bemutatkozó lemeze, amely bő háromnegyed órában egy olyan zenei világot tár elénk, amelytől garantáltan táncra perdül mindenki, akiben egy kis hajlandóság is mutatkozik az efféle muzsika befogadására. Márpedig én sem mutattam komoly ellenállást az ír mulatozós patkányok Flogging Molly-n és The Pogues-on edződött zenéje ellen, hogyan is tehettem volna. Vidám, gyors kocsmazenét hallhatunk, amely a punk szellemiséget is magán hordozza, ezt mutatják a gyors, egyszerű szerzemények, OI-OI-kiáltások vagy az élet gondtalan oldalát hangsúlyozó szövegek. Vannak itt azért szomorkásabb dalok is (Fuck you, I'm drunk), de összességében a lendületes nóták dominálnak, mint pl. az alig 3 perces, őrült mód bepörgött Poor ol' Jimmy Biscuit. Egyébként mindegyik számnak megvan a maga külön története, amelyek mind az írek rummal, gyors győzelmekkel, takaros menyecskékkel teli életét tárják elénk, vicces kalózpatkányos (vagy patkánykalóz? hehe..) image-dzsel tálalva. Először megijedtem a 15 szám tényétől, de aztán mégis vitt magával a síppal-dobbal-nádihegedűvel támadó könnyűvérű muzsika, keresztül felfedezésre váró vizeken, whiskey-től mámorosan.

Igazából nincs is nagyon belekötni mibe - aki kedveli az ilyet, annak úgyis elhúzzák a nótáját, a többiek pedig vigasztalódnak valami komolyabbal.

C'mon drunk sailor, up to unknown seas!

Nadir - Lotus Eaters / Dim Vison - A visceral experience in a superficial world

Míg külföldön bevett szokásnak számít, hogy két vagy több banda együttműködik egy split album létrehozásának erejéig, addig ez hazánkban annál kevésbé gyakori. Ezért is tartom jónak a Dim Vision és a Nadir kezdeményezését, hogy egy bő fél órában eresszék egymásnak az előbbi oldschool death brutalitását az utóbbi death-ben fogant, hardcore-közeli üvöltésekkel teli energiabombájával. Lássuk hát külön-külön, mire is jutottak.

Kettejük közül a Dim Vision tekinthet vissza szerényebb múltra, a debreceni hármasnak eddig egy demoja, egy Ep-je és egy nagylemeze (a 2006-os Epidermis) jelent meg. Itt 5 számmal jelentkeznek, amolyan vegytiszta death metal-lal, némi black-es kitöréssel tarkítva, de azért az összkép még mindig jóval az előbbi felé hajlik. Talán a Cannibal Corpse zenéjéhez tudnám hasonlítani, Corpsegrinder is egész hasonló orgánummal rendelkezik; persze, ebben a műfajban sokszor nehéz nagy különbségeket felfedezni a különböző vokalisták között. Az 5 szerzemény is kissé egybefolyik számomra, egy kis egyediséget lehetne vinni két aprítás közé. Nincs velük egyáltalán baj, igényes zenéket írnak, csak sajnos hosszabb távon nem képesek elszórakoztatni. A szövegek terén van egy-két kiemelkedő gondolat, még a leginkább az Escalation of the Crisis személyiség osztottságáról szóló sorai gondolkodtatnak el, a többiben leginkább a különféle babonák, irreálisnak tűnő hitek elvetése kap hangsúlyosabb szerepet. A borítón igazi stílushű festmény, kijár érte az elismerés!

A Nadir még 1993-ban kezdte tevékenységét Dark Clouds néven, majd két demo, egy EP és két nagylemez (amik közül a 2001-es debüt viselte a Nadir címet) után új néven folytatták a súlyos muzsikájuk világra szabadítását. Az itt hallható 4 daluk is igencsak erősre sikeredett, a hangzás szintúgy lenyűgöző, mint azt megszokhattuk. Rögtön a kezdő Lotus Eaters-ben hallhatunk is egy húzós szólót, de a They Pull the Strings-ben is villantanak is egy kellemeset. Tauszik Viktor üvöltésében amúgy erőteljes hardcore-vonások jelentkeznek, még ha a zene jóval sötétebb is, bár azért deathcore-nak közel sem nevezném, mint ahogy egyes helyeken lehet olvasni. A 2008-ban Those Who Bought the Rain címmel egy nagylemezt is megjelentetett banda eddig is becsülendő undeground mentalitásról tett tanúbizonyságot (ahogy a The Hungarian Underground Lifestyle-ban is írták még a 2005-ös Tenacity albumon), ezúttal is ez a fajta hozzáállás uralkodik, szerencsére. A szövegeiket még kiemelkedő pozitívumként említeném, leginkább a társadalmi visszásságok jelennek meg ezekben, mint pl. az egyszerű emberek hatalom általi dróton rángatása (They Pull the Strings), de a The Prometheus Deception is érdekes, ami a tüzet ellopó és ezért keselyűk marcangolásának kitett Prometheus jelenik meg, még a leginkább metaforikus módon utalva korunk helyzetére, ha jól értelmezem. Egyébként a Nadir most készül új albumát kiadni, ami Eco-Ethic néven fog napvilágot látni.

Becsülendő a kooperáció ötlete, és remélem, példamutató lehet ez még a jövendőben.

Room of the mad robots - Mechanical Sound Empire

A Room of the mad robots zenéje jobbára modern metalnak nevezhető, stoner/sludge elemekkel vegyítve, ez pedig itt a debütalbuma az ötösnek, egy Borsodi Tehetségkutatós győzelemmel a hátuk mögött döntöttek a nagylemez felvétele mellett.

A hangzás rendkívül jó elejétől a végéig, a mázsás sound-ot nem érheti panasz. Rögtön az elején húzosan indul a Hands off, meg úgy általában van egy íve ennek a fajta zenének, ha az ember venni tudja a fonalat, kellemes szórakoztatást tud neki jelenteni. Van itt minden a Panterától elkezdve a C.O.C.-n át a Crowbar-ig, ezen muzsikák kedvelői mindenképpen tehetnek vele egy próbát. Személy szerint nekem a műfaj nem tartozik a kedvenceim közé, viszont kikapcsolódásként tökéletes ez az album, az a fajta zene, ami nem ígér nagy megfejtéseket, újításokat és nagy elmélyülést sem igényel, de a tisztes jómunkásember fárasztó napja végére tökéletes levezetésként megfelel. A riffek természetesen súlyosak, ahogy az ilyenkor lenni szokott, bár a "mocsár-jelleg" kevésbé van meg mint több stoner/sludge bandánál, az arányok itt másfelé tolódnak el.

A legnagyobb bajom a szövegek színvonaltalanságával van, ezen nem sokat bíbelődhettek a srácok, sem gondolatok terén, sem helyesírás tekintetében. Az E.M.O. szövege, azontúl hogy elemi helyesírási hibák vannak benne, különösen infantilis; fordíthattak volna több időt a szótárazásra, mint a keménykedésre (Tóth Gergő különösképp kisegíthette volna őket, ha már úgyis felbukkan vendégként a számban) . vannak viszont még érdekes részek, a The Everlasting Trip -ben egy Ágnes nevű leányzó vokálozik, és a szám is elszállós, a címéhez méltóan, bár ez ilyen zenéknél már nem újdonság; a Toxic Spiral Time-ban pedig egy kellemes kis szólónak is fültanúi lehetünk.

Debütként a Mechanical Sound Empire mondjuk erősre sikeredett, és ha odafigyelnek kicsit a mondanivalóra is, gond itt nem lesz.