Hatóságilag Tilos - A híd

A Hatóságilag Tilos azon együttesek közé sorolható be, amelyeknél a változás, a fejlődés az évek és albumok előrehaladtával szemmel láthatóan mutatkozott meg, bontakozott ki. Persze ez betudható annak is, hogy az első album (Mi történt az éjjel? - 1998) készítésekor még csak 16 volt a banda átlagéletkora, így a fiatalok által frissen beindított punk csapatra még az ifjonti céltalan lézengés, artikulátlan, kezdetleges, mégis szerethetően gyermeteg szövegek voltak jellemzőek. A második albumtól (A folytatás - 2000) kezdve aztán a megkomolyodás egyre szélesebb kereteket öltött, ami a 2003-as 4., Filmek című lemezükön csúcsosodott ki. A korai gyors, egyszerű témákat felváltották a sokkal igényesebb, izgalmasabb dalszerkezetek, egyúttal elfordultak egy sokkal melankolikusabb, visszafogottabb irányba is. Úgy is mondhatjuk, hogy pont az első albumon fő értékként emlegetett pozitív életszemlélet szorult háttérbe, hogy egy kritikusabb, korunkat és annak negatív jelenségeit ostorozó irányba induljanak el. Az énekes/gitáros Tapolczai Attila bluegrass-os, folkosabb zenék iránti lelkesedése is kiütközött itt már, ezt pl. A civilizáció nevében c. szerzeményben hallható vonósok is jól mutatták. A 4. album után szüneteltették is a banda működését, Attila Németország felé vette az irányt, hogy egy teljesen más zenei közegben fedezhesse fel önmagát, saját világát. Ennek köszönhetjük 2006-os We are the ones albumát, ami azóta már egy Dreamer című 2. lemezzel is gyarapodott. Ezekre az anyagokra az akusztikus, egyszerűbb megközelítés, világzenei elemek és angol/magyar szövegek váltott alkalmazása volt jellemző. Közben Attila hazatért, a HT is újra összeállt, így 2007 végén meg is jelenhetett 5. albumuk. A punk világától szinte teljesen eltávolodott csapatra immár a rockosabb, zeneközpontúbb megközelítés vált érvényessé, és több támadás is érte őket, hogy eladták magukat, illetve korábbi világukat adták fel, amikor leszerződtek a BPRNR-hez. Én viszont ebben nem látok sok igazságot, és szerintem promóció tekintetében nem is tettek/tehettek sokat értük sajnos. A lemez rögtön két rövidebb szerzeménnyel nyit, ezek tempósabb, pörgősebb dalok, és a visszafogottabb nóták között azért rendre felbukkannak még ilyen gyorsabb menetű tételek. Az A gonosznak nincsen szarva esetében azért már megkaphatjuk a várt belassulást is, még ha összességében ez is egy középtempós szerzeménynek bizonyul. A szövegvilág tekintetében megmaradt az előző albumoknál egyre hangsúlyosabb társadalomkritikus él, vegyítve személyesebb sorokkal, mint amelyek pl. a Kicsi lányra jellemzőek. El lehet mondani, hogy Attiláék véleménye a fennálló állapotokról, a mindent beborító és mindenkit maga alá temető sekélyességről nem változott, hogy is változhatna, és a világban sem tapasztalható, hogy bármi is jobbá lett volna. Sajnálatos az is, hogy manapság a hasonlóan pozitív üzeneteket, reményt nyújtó változást közvetítő erőket legfeljebb egy "naiv idealisták" jelzővel szokás illetni, de az általuk sugárzott gondolatokkal már nemigen foglalkoznak.

A híd albumon dominálnak megszokott módon a fülbemászó dallamok, ami jópár HT-dalra jellemző volt, itt ilyen a címadó darab pl., annak kilátástalanságot sugalló szövege ellenére is.

Összességében egy nagyon is szerethető album született az érett gondolatok és megkomolyodott zeneiség együttes hatását kibontakoztató zenekartól.

Képzelt Város - Mit nekem

Utóbbi években kezdett igencsak jelentőssé válni a hazai post-rock színtér, amit főképp olyan bandák megjelenésének köszönhetünk, mint a Rosa Parks, a Pozvakowski vagy a jelen esetben tárgyalt fővárosi Képzelt Város.

Első albumuk tavaly jelent meg Mit nekem címmel, és weboldalukon ingyen letölthetővé is tették, minek köszönhetően népszerűségük mára egyre szélesebb méreteket ölt. Az átlag-alternative- és post-rock-termelésből többek között a cselló használata emeli ki őket, amelyet a banda egyetlen női tagja, Gyöngyi szolgáltat számukra. Egyébként az album elkészülte előtt elmondásuk szerint egy ideig csak szokványos alternative zenét játszottak, a post-rock hatás csak később jött, de annál karakteresebb részükké vált aztán, amit a bemutatkozó albumon olyan instrumentális szerzemények is jól példáznak, mint a D2. Egyébként több dalukban is hallható ének Gergő által, ez a szokásos alteres megoldásokat hozza, némi melankolikusabb színezéssel. A Hercules-ben pedig Latinovits által hallhatjuk az ismert Ady-verset (A muszáj-Herkules), hozzá pedig a Képzelt Város szolgáltatja hatalmas óceánokat madártávlatból láttató vízióját. A könnyed szárnyalás, illatos nyári mezők és végtelen vizek fölött átívelő sodrás egyébként zeneiségük sajátja, ezt példázza ugyanúgy a játékos Papírhajó vagy a címe ellenére egyenes ívű, lendületesen haladó Zuhanó is. Szövegileg érzéseik, lelkiállapotuk kivetülését tapasztalhatjuk, hol könnyedebb, másutt mélyebb gondolatokban kivetülve; de általánosságban költőien megfogalmazott, szépséges soraik gyönyörködtetnek, ami az Ady-átirat ténye alapján nem is meglepő. Kedvencem a lebilincselő sorokkal megtámogatott, szédülten önmaga körül pörgő White Noise, amely nemcsak hazai viszonylatba nevezhető kiemelkedőnek (de ezt elmondhatjuk az album egészéről is).

Bemutatkozásként ez több, mint ígéretes, egy önfeledten maga alá temető hangáradat, szárnyaira vevő színpompás madár a felhőkön is túlról.

The Moon and the Nightspirit + Wolves in the throne room koncert

A Wolves in the throne room talán most járt először hazánkban, de az underground világában mára jelentős népszerűségre tettek szert, aminek köszönhetően nem is kevesen döntöttek a Dürerbe való elzarándokolás mellett május 10-én. Az előzenekari posztra furcsamód a The Moon and the Nightspirit lett kiválasztva, ám ha túllépünk a zenei kereteken, a szellemiség valóban egészen hasonló a két együttesnél, csak amit a 'Moon autentikus ősi, folkos elemek felhasználásával kíván megvalósítani, azt a 'Wolves a black metal zajos, hangulatelemekkel díszített világában látja elérhetőnek.

Először sikerült élőben is megtapasztalnom Ágiék sámánisztikus muzsikájának atmoszférikus voltát, és a lemezek után most élőben is sikerült elvarázsolniuk. Négyen léptek színpadra, az ütőshangszereket láthatóan felszabadultan, átszellemülten kezelte a számomra ismeretlen fellépő, Ági hangja pedig varázslatos álomfátyolként borult rá az égi szférák felé utat mutató zenére. Egyenlő arányban játszottak második albumukról (Regő rejtem) és a tavaly megjelent Ősforrásról, személy szerint az Éjköszöntőnek tudtam a legjobban örülni, annak merengő, szépséges dallamainak köszönhetően. Az új albumról pedig hallhattuk rögtön az Intro után a Hétvilágot, az Alkonyvarázst, az Ég felé-t és a Tűzben születő-t is. Mihály az akusztikus gitár mellől az énekből is kivette a részét, az albumukhoz hasonlóan itt is jócskán hozzá tudott tenni a hangulathoz kántálós témáival.

A 'Wolves előtt többször is elhangzott, hogy a zenészek kérésére próbáljuk mellőzni a vaku használatát, átszellemülésüket segítendő, és szerencsére ezt, ahogy én láttam, mindenki be is tartotta. Náluk a díszletnek is jelentős szerepe volt, középre kihelyeztek egy fagyökeret, amit körberaktak mindenféle tarot-kártyákkal, gyertyákkal, füstölőkkel. A koncert kezdete után aztán a füstgép is beindult, és végig megmaradt a teremben a különleges illatok és titokzatos füstgomolyag jótékony hatása. Ezek viszont nem a zene hiányosságairól próbálták elterelni a figyelmet, a néhol igencsak begyorsuló (ahogy a régi Burzum néhány számában), néhol szinte teljesen leálló (egy csipetnyi Neurosis íz) témáik nem adtak időt unalomra, pedig az előadott (ha jól hallottam) 4 szerzemény mindegyike közel 20 perces intervallumokban mozgott. A Vastness and Sorrow és a Face in a Night Time Mirror (part II) voltak azok, amelyekre nagyjából ráismertem, de az egyes dalaik hasonló jellege (ami inkább egységes színvonalról, mintsem saját zeneiségük egysíkúságáról tesz tanúbizonyságot) a felismerhetőségen nem segít, bár annyira nem is ez itt a lényeg.

Hárman álltak színpadra, közülük az énekes-gitáros Nathan és a dobos Aaron testvérek, rajtuk kívül pedig a tavaly megjelent Black Cascade-en basszerozó Will Lindsay volt még jelen (aki egyébként a Middian-ből lehet még ismerős). Végig inkább zenéjük black metalos oldala került előtérbe, mindhárman igyekeztek minél vadabb, erőteljesebb formájukat mutatni. A koncertnek aztán olyan hirtelen szakadt vége, amennyire csak lehetett, így talán elsöprőbb tapsvihart is el tudtam képzelni. Utána még lehetett velük beszélgetni, fotózkodni is, ami jól mutatta, hogy a világtól való elvonulás nem feltétlenül párosul sem végtelen mizantrópiával, sem arroganciával. Annál inkább saját tudatukra ráébredő bölcsességről.