The Moon and the Nightspirit + Wolves in the throne room koncert

A Wolves in the throne room talán most járt először hazánkban, de az underground világában mára jelentős népszerűségre tettek szert, aminek köszönhetően nem is kevesen döntöttek a Dürerbe való elzarándokolás mellett május 10-én. Az előzenekari posztra furcsamód a The Moon and the Nightspirit lett kiválasztva, ám ha túllépünk a zenei kereteken, a szellemiség valóban egészen hasonló a két együttesnél, csak amit a 'Moon autentikus ősi, folkos elemek felhasználásával kíván megvalósítani, azt a 'Wolves a black metal zajos, hangulatelemekkel díszített világában látja elérhetőnek.

Először sikerült élőben is megtapasztalnom Ágiék sámánisztikus muzsikájának atmoszférikus voltát, és a lemezek után most élőben is sikerült elvarázsolniuk. Négyen léptek színpadra, az ütőshangszereket láthatóan felszabadultan, átszellemülten kezelte a számomra ismeretlen fellépő, Ági hangja pedig varázslatos álomfátyolként borult rá az égi szférák felé utat mutató zenére. Egyenlő arányban játszottak második albumukról (Regő rejtem) és a tavaly megjelent Ősforrásról, személy szerint az Éjköszöntőnek tudtam a legjobban örülni, annak merengő, szépséges dallamainak köszönhetően. Az új albumról pedig hallhattuk rögtön az Intro után a Hétvilágot, az Alkonyvarázst, az Ég felé-t és a Tűzben születő-t is. Mihály az akusztikus gitár mellől az énekből is kivette a részét, az albumukhoz hasonlóan itt is jócskán hozzá tudott tenni a hangulathoz kántálós témáival.

A 'Wolves előtt többször is elhangzott, hogy a zenészek kérésére próbáljuk mellőzni a vaku használatát, átszellemülésüket segítendő, és szerencsére ezt, ahogy én láttam, mindenki be is tartotta. Náluk a díszletnek is jelentős szerepe volt, középre kihelyeztek egy fagyökeret, amit körberaktak mindenféle tarot-kártyákkal, gyertyákkal, füstölőkkel. A koncert kezdete után aztán a füstgép is beindult, és végig megmaradt a teremben a különleges illatok és titokzatos füstgomolyag jótékony hatása. Ezek viszont nem a zene hiányosságairól próbálták elterelni a figyelmet, a néhol igencsak begyorsuló (ahogy a régi Burzum néhány számában), néhol szinte teljesen leálló (egy csipetnyi Neurosis íz) témáik nem adtak időt unalomra, pedig az előadott (ha jól hallottam) 4 szerzemény mindegyike közel 20 perces intervallumokban mozgott. A Vastness and Sorrow és a Face in a Night Time Mirror (part II) voltak azok, amelyekre nagyjából ráismertem, de az egyes dalaik hasonló jellege (ami inkább egységes színvonalról, mintsem saját zeneiségük egysíkúságáról tesz tanúbizonyságot) a felismerhetőségen nem segít, bár annyira nem is ez itt a lényeg.

Hárman álltak színpadra, közülük az énekes-gitáros Nathan és a dobos Aaron testvérek, rajtuk kívül pedig a tavaly megjelent Black Cascade-en basszerozó Will Lindsay volt még jelen (aki egyébként a Middian-ből lehet még ismerős). Végig inkább zenéjük black metalos oldala került előtérbe, mindhárman igyekeztek minél vadabb, erőteljesebb formájukat mutatni. A koncertnek aztán olyan hirtelen szakadt vége, amennyire csak lehetett, így talán elsöprőbb tapsvihart is el tudtam képzelni. Utána még lehetett velük beszélgetni, fotózkodni is, ami jól mutatta, hogy a világtól való elvonulás nem feltétlenül párosul sem végtelen mizantrópiával, sem arroganciával. Annál inkább saját tudatukra ráébredő bölcsességről.