OneHeadedMan - Winter, Thunder, etc.

A OneHeadedMan-nek ez a bemutatkozó albuma, és bizony már a borítóval és saját magukról közreadott képeikkel próbálnak minket megtéveszteni, elhitetni velünk, hogy érett gondolatokat közvetítő, megfontolt prog metal-ról van szó, szigorúan 30-on túliaknak. Persze ha konstatáljuk a fiatal énekesnő, Markovits Lídia jelenlétét, már sejthetjük, hogy azért lesz itt lendület bőven, meg fiatalos báj, de az jócskán.

Utóbbi leginkább a szövegekben válik kézzelfoghatóvá, a Revenge sorait olvasva például keveseknek jutna eszébe a Bibliáért vagy a Tao tanításaiért nyúlni, hogy további bölcseletekkel gazdagíthassa elméjét. Azért azt nem mondanám, hogy az összes szövegük (amiket természetesen Lídia írt) megmaradna a felesleges személyeskedés és az idegen nyelv engedélyezte alapgondolatok határain belül, a Shine on me például egész aranyos elsőre, sőt másodikra is, meg a Winter, Thunder, Clouds is tetszetős a maga érzékenykedni kívánó, sikeresen mélyebb (persze a felszínnél mélyebb) húrokat megpendítő verbális kivetülésével.

A zene pedig valóban a témázgatós, részletekben elvesző proggie gyönyörködtetés, mely Lídia hol andalító, hol kirobbanó éneke miatt egyszer a Madder Mortem-et idézi (Chosen One), máskor az Annekés The Gathering juthat eszünkbe (minden szám), vagy épp a Cranberries-leányzó Dolores O'Riordan, de aki akarja, egyéb hatásokra is ráismerhet, Uzseka Norbi például (HammerWorld) a Lacuna Coil-lal vont párhuzamot, de én azért ennyire nem akarom bántani őket. Ez egyébként nagy szívfájdalmam, hiszen elhatároztam, ettől a kritikától kezdve egyszerre leszek Dolák-Saly és Bali Dávid (Hammer): szigorú, ámde kacagtató; de jó szívvel nem kötnék a OneHeadedMan kellemes kis muzsikájába, ugyanis kezdetnek ez egészen ígéretes. A szövegeken azért van még mit finomítani, én például azt sem venném rossz néven, ha magyarul kísérleteznének egy-két személyesebb, sablonmentes sorral, de majd ők meglátják, miként lesz a legjobb.

Mindenesetre remélem, ha Lídiára rátalál a boldogság, együttese nem fogja a Gyöngyvér példáját követni, hehe. De itt azért a poposodás veszélye kevéssé is áll fenn; az összetett részek, fogós dallamok mellett a keményebb zenei közeg hagyományainak ápolására is gondot fordítanak, de tekintve hogy a gitáros-szintis Tóth András Dániel például Tóth Gergő (Blind Myself) öccse, ezen nincs is mit csodálkozni.

És igen, a nyitó szám alapján bátran javasolhatom: mosolyogj bátran, Lídia!